Napi üzenet - Belenézni a végtelenbe
„Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! …. Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom-, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” Zsoltárok 8: 2, 4
A félelemre, az aggodalmainkra nézve azok bennünk egyre nagyobbá válnak. Igazából mindegy, hogy otthoni karanténban vagyunk-e, ahol egy-két-három gyereket igyekszünk lekötni, tanítani, róluk szeretettel gondoskodni, közben esetleg távmunkát végezni, és elborít a káosz; vagy nap mint nap járunk egy munkahelyre, ami ma még van, ki tudja, holnap lesz-e még, vagy szüksége lesz-e ránk, és megérint az anyagi bizonytalanság szele; vagy épp otthonunk magányában kell lennünk most, ahol küszködünk a ránk telepedő csönddel és beszorítottsággal. Az érzés ugyanaz. Mintha egy üres szobában lennénk, ahol a falak egyre közelebb jönnek. A tér egyre szűkebb - sokunknak fizikailag is, de érzelmileg, lelkileg mindenképp.
A 8. zsoltárban Dávid király vallomásán keresztül arra kapunk meghívást, hogy az egyre közeledő falak, az egyre szűkebbé váló mozgástér helyett felfelé nézzünk. Abba a méltóságteljes, titokzatos végtelenségbe, amely tökéletes pontossággal működik már évmilliók óta. A Nap, a Hold, a csillagok, amelyek végtelen pontossággal és tökéletes egyszerűséggel járják az útjukat. Kimozdíthatatlan, kibillenthetetlen egyensúlyban, amelyben a mi bolygónk, s benne egyetlen fajnak, az emberi fajnak a küszködése észrevehetetlen semmiség. Lehetne. És mégsem az!
Felszabadító, hogy amikor a saját terhem, a saját félelmem, saját aggodalmam maga alá temet, gondolhatok arra, hogy egy nagy egész része vagyok. Az élet, a világ, a mindenség sokkal tágasabb, mint mindaz, amiben most vagyok.
Emberré lettem teremtve, s ezzel lehetőséget kaptam arra, hogy felnézzek. Talán csak egy pillanatra megállva – mert most csak ennyi megy. Engedni, hogy a napsütés megcirógassa az arcom. Rácsodálkozni az éledő természet apró rezdüléseire, neszeire. A földből előbújó virágokra, a dolgozó méhekre. És meglátni mögötte Őt, Aki mindent kézben tart.
A Mindenség tágasságban szorongató a saját kicsiségem, de ámulatba ejtő az a figyelem, amit kapok. Tőle, Aki ezt a hatalmas Világegyetemet eltervezte, megalkotta, életben és mozgásban tartja.
Lehetek kicsi. Lehetek gyenge. Lehetek az, aki vagyok: halandó; milliárd-fényévnyi távlatokból nézve szélben eltűnő porszem. Mert megígérte: gondja van rám. Bármilyen jelentéktelen lennék is a nagy egészben: törődik velem. Megszólíthatom. Válaszol, megnyugtat, bizonyosságot ad, hogy az életem érték, egyszeri és megismételhetetlen. És ha bármi elveszne belőlem, Nála, a szívében, örökkévaló, teremtő emlékezetében ott van.
Jövőt ad, amely túlmutat az ember-lét korlátain. Azokba a végtelen távlatokba, amelyek ott vannak felettem mindig. És én felnézhetek, hogy emlékezzem, Kihez tartozom.