"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (1Móz 12,1-3)
Mózes ötödik könyve fogságban íródott, több száz évvel azok után, hogy Izráel kijött Egyiptomból. Mózes sírját sem ismerték már. Sőt, Izráel ismét fogságban volt, de ezúttal nem Egyiptomban, hanem Babilóniában. Beteljesedtek az ígéretek, a jók is és a rosszak is. Volt korszak, amikor Isten gazdagon megáldotta Izráel népét. De ők, a fogság fiai, erről már csak szüleiktől hallhattak. Ők már csak azt az időt élhették át, amikor az átkok teljesültek be. Elődeik engedetlensége miatt Isten száműzte őket az ígéret földjéről.
Isten igéje ma egy titkot fed fel előttünk. Egy olyan összefüggést, amit a zsoltáros megértett. Ezt az igét ugyanis kétféleképpen lehet érteni. Általában annyit lát ebben az igében a legtöbb Biblia olvasó, hogy boldog, aki tud ujjongani. És felteszik a kérdést: hát ki ujjong? Az, akinek mindene megvan. Sokan azt gondolják, hogy itt csak arról van szó, hogy amikor valakit Isten bőségesen megáld, az tud ujjongani, mert sok mindene van. Mert jó neki, és ezért végre hálát adhat. És aztán jön a következő gondolat: bárcsak nekem is meglenne mindenem, amit akarok.
„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója:
azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1,22-25)
Kedves Testvéreim! Az Úr lelki munkára hív bennünket. Fel akar minket készíteni valamire. Meg akar bennünket erősíteni és meg akar minket szilárdítani. De ezt ne csak a mai istentiszteletre értsük, ne is csak a hétre. Ez az év igéje, Ézsaiás könyvéből, ami alapján az Úr a 2025-ös évben arra hív mindannyiunkat, hogy megerősödjünk őbenne, hogy így az ő lelki munkásaivá váljunk. Ezt üzeni nekünk ez év elején a Mindenható Úr.
Kedves Testvérek! A 91. zsoltár azzal kezdődik, hogy egy emberről beszél, aki Isten rejtekében pihen. Azonban itt a héber szöveg valami egészen szemléletes dolgot tár elénk. Szó szerint úgy lehetne fordítani, hogy „Istenben éjszakai menedékre lelni”. Persze ma ez furcsán hangzik, hiszen ha el is utazunk valahova, jó előre lefoglaljuk a szállást. Felmegyünk egy szállásokat hirdető weboldalra, és pár perc és néhány kattintás után megtaláltuk az éjszakai menedékünket. De persze ez 2500 éve egészen másképp ment. A Biblia korában az éjszakai menedék felért a túléléssel.
Az ige testté lett. Az örökkévaló Isten felfedte önmagát előttünk. Emberi alakban jött el, hogy mi, az emberek megismerhessük őt. Minden akadályt elhárított. Isten az ő Egyszülött Fiában közel hajolt hozzánk, megmutatta szeretetét. Közel érezhetjük magunkhoz. Ez Karácsony örömüzenete: velünk az Isten.
Zengjetek az Úrnak, ti, hívei, magasztaljátok szent nevét! Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.
